1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Anyám vitt ki a reptérre; a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős fehér pólómat viseltem −  ez volt a kedvencem. Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem.

Van egy kisváros az Olimpia-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba! így az utóbbi három, nyáron Charlie, az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni.

És most mégis Forksba tartottam − pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam. Utáltam Forksot.

Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ezt a nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.

−  Bella −  mondta Anyu (úgy körülbelül ezredszer), mielőtt fölszálltam volna a gépre −, nem muszáj menned, ha nem akarsz!

Anyámmal rettentően hasonlítunk egymásra, csak éppen neki rövid a haja, és két nevetőránc húzódik az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe, hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe, magára hagyni az én csupa szív, ki-számíthatatlan, kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban, és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis...

− De hát én menni akarok! − Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már egész hihetően hangzott.

− Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!

− Megmondom.

−  Rövidesen találkozunk! −  bizonygatta. − Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja! Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és én azonnal jövök! −  ígérte, de én láttam a szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.

− Miattam nem kell aggódnod! − vágtam közbe. − Remekül megleszek Charlie-val. Szeretlek, Anyu!

Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre.

Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér. A repülés egyáltalán nem aggasztott: az egyórás autóút Charlie-val annál inkább...

Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni.

De azért mégis fura lesz Charlie-val −  gondoltam.

Egyikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem − akárcsak régen az anyám, én sem csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot.

Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is − de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben elbúcsúztam.

Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére főleg azért ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsiban furikázni, amelyiknek piros-kék villogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd araszolni, ha feltűnik valahol!

Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra estem a lépcsőn.

− Jó, hogy itt vagy, Bells! − mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott, nehogy elvágódjak. −  Nem sokat változtál. Hogy van Renée?

− Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, Apu! −  Szemtől szembe nem szólíthattam Charlie-nak.

Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz. Anyámmal felturbóztuk kicsit a ruhatáramat, vettünk pár téli holmit, de még így szegényes lett a poggyászom: simán elfért a járőrkocsi csomagtartójában.

− Találtam egy pont neked való, jó kis kocsit. És igazán olcsó is −  közölte Charlie, amikor bekapcsoltuk az övet.

− Milyen kocsit? − Ez a „pont neked való” gyanakvóvá tett. Vajon miért nem úgy mondta, hogy „találtam egy jó kis kocsit”?

− Hát igazából egy furgon, egy Chevy.

− Na és hol szerezted?

− Emlékszel Billy Blackre, aki a La Pushban lakik? −  La Push egy kis indián rezervátum a tengerparton.

− Nem.

− Nyaranta párszor együtt horgászott velünk −  próbált segíteni Charlie a memóriámnak.

Így már érthető, miért nem emlékszem. Mindig is jó voltam abban, hogy elsikáljam az agyamban a fájdalmas és fölösleges emlékeket.

− Most tolószékbe került −  folytatta Charlie, amikor nem válaszoltam −, úgyhogy nem vezethet többé, és fölajánlotta, hogy olcsón eladja nekem a furgonját.

− Hány éves az a kocsi? −  Láttam Charlie arcán, hogy azt remélte, ezt a kérdést nem fogom feszegetni.

−  Hát tudod, Billy rengeteget bütykölte... Úgyhogy valójában mindössze pár éves.

Szívből reméltem, nem tart olyan ütődöttnek, hogy beérjem ennyivel.

− Mikor is vette?

− 1984-ben, ha jól emlékszem.

− És újonnan?

− Nem, ami azt illeti, használtan. Azt hiszem, a hatvanas évek elején lehetett új... vagy legfeljebb az ötvenes évek végén − tette hozzá alázatosan.

−  A fenébe is, Apu, én nem igazán értek az autókhoz. Nem fogom tudni megjavítani, ha elromlik benne valami, és nem lesz pénzem szerelőre...

− Ugyan már, Bella, az a járgány prímán működik. Ma már nem is gyártanak ilyeneket.

A járgány, gondoltam magamban... Úgy látszik, rejlenek benne bizonyos lehetőségek − legalábbis a beceneve már megvan.

−  Azt mondod, olcsó. Mégis, mennyire? −  Nem mintha az anyagiakat tekintve módomban állt volna sokat variálni.

−  Hát, szívem, az a helyzet, hogy lényegében már meg is vettem neked... Ajándékba kapod tőlem, a hazatérésed örömére! −  Charlie reménykedve pislogott rám.

Ingyen járgány! Ez igen!

− Igazán nem kellett volna, Apu! Bár tényleg akartam venni magamnak egy kocsit!

−  Nem nagy ügy. Csak szeretném, ha jól éreznéd itt magad... − mondta, és közben mereven maga elé nézett az útra. Charlie-nak mindig is nehezére esett kimutatnia az érzéseit. Ezt tőle örököltem, így hát én is mereven magam elé bámulva válaszoltam.

−  Ez roppant kedves tőled, Apu! Kösz szépen! Tényleg nagyon hálás vagyok... − Azt nem tettem hozzá, hogy kábé nulla az esélye annak, hogy én jól érezzem magam Forksban. Minek szenvedjen ő is velem? Különben meg ajándék furgonnak ne nézd a fogát − vagy a motorját.

− Aha, igen. Örülök, hogy örülsz −  motyogta, mert zavarba hozta a hálálkodásom.

Váltottunk még néhány szót az időjárásról, megállapítottuk, hogy esik az eső, és ezzel nagyjából le is tudtuk a társalgást. Ettől kezdve némán bámultunk ki a kocsi ablakán.

A táj persze gyönyörű volt: ezt hiába is tagadnám. Minden zöldben játszott: a fák, a törzsüket borító moha, a lombsátor, a páfránnyal benőtt talaj. Még a levegő is zölden szűrődött át a falevelek között.

Túlságosan zöld itt minden − mint valami idegen bolygón.

Végül megérkeztünk Charlie-hoz. Még mindig abban a két hálószobás házban lakott, amelyet még anyámmal vásároltak a házasságuk korai szakaszában. Másféle szakasza nem is volt a házasságuknak − csak korai. A soha nem változó ház előtt parkolt az én új −  pontosabban, az én számomra új − furgonom. Fakóvörös autó, nagy, legömbölyített sárvédővel és kerek reflektorral. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem. Arról persze fogalmam sem lehetett, hogyan működik majd, de el tudtam képzelni magamat benne. Ráadásul az az elpusztíthatatlan fajta, tömör vasjárgány volt, amelyik simán, egyetlen karcolás nélkül kerül ki a karambolból, miközben a másik kocsi darabokra esik.

− Jaj, Apu, ez csodás! Imádom! Koszi! −  A holnapi napom talán mégse lesz annyira borzalmas, mint hittem. Legalább megúsztam annak eldöntését, hogy vagy kutyagolok az esőben két mérföldet az iskoláig, vagy belenyugszom, hogy a rendőrfőnök szolgálati cirkálójával furikázzak.

− Örülök, hogy tetszik! − krákogott Charlie, már megint zavarban.

Elég volt egyszer fordulnom, hogy az összes holmimat behordjam. Az előkertre néző nyugati hálószobába cuccoltam. Ez volt az én szobám, amióta megszülettem. A hajópadló, a világoskék falak, a csúcsos mennyezet, a megsárgult csipkefüggönyök az ablakon − mindez része volt a gyerekkoromnak. A berendezés mindössze annyit változott, hogy Charlie idővel egy rendes ágyra cserélte a rácsos babaágyat és betett egy íróasztalt, amelyen most egy használtan vásárolt számítógép terpeszkedett. A modemből vezeték tekergett a legközelebbi telefoncsatlakozóhoz. Anyám ötlete volt a gép, mondván, hogy így könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot. De a kisbaba koromból ismerős hintaszék még mindig ott állt a sarokban.

Az emeleti egyetlen apró fürdőszobán meg kellett osztoznunk Charlie-val. Igyekeztem minél kevesebbet problémázni ezen.

Charlie-ban többek között az a jó, hogy soha nem lábatlankodik feleslegesen az ember körül. Hagyta, hogy nyugodtan kicsomagoljak és berendezkedjek − na ez az, amire anyám képtelen lett volna. Jó volt, hogy egyedül lehettem, nem kellett egyfolytában vigyorognom és elégedett képet vágnom, zavartalanul bambulhattam kifelé az ablakon a szakadó esőbe, és még egy-két könnycseppet is megengedhettem magamnak. Egy olyan igazi, kiadós síráshoz egyelőre nem volt hangulatom. Ezt lefekvés utánra tartogattam, amikor majd a másnap reggel miatt is görcsölhetek.

Legnagyobb rémületemre a Forksi Középiskolának mindössze háromszázötvenhét − most már háromszázötvennyolc − tanulója volt. Phoenixben csak az alsóbb osztályokba hétszázan jártak. Az itteniek mind együtt nőttek fel −  sőt, már a nagypapáik is az oviból ismerték egymást. Én leszek köztük az új lány a nagyvárosból, a látványosság, az ötlábú borjú...

Talán ha úgy néznék ki, ahogy az ember egy phoenixi lányt elképzel, akkor a helyzetet még az előnyömre is fordíthatnám. Csakhogy a külsőm alapján engem sehová nem lehet besorolni. Barnára sült, sportos és szőke lánynak kéne lennem, aki remekül röplabdázik, vagy legalább egy pompom-girlnek, hisz ezek a dolgok illenek olyasvalakihez, aki élete java részét a napsütötte völgyben töltötte.

Ezzel szemben az én bőröm az örökös napsütés ellenére is elefántcsont fehérségű, és a kék szem, szőke haj sem stimmel. A szemem sötétbarna, a hajam gesztenyeszínű. Mindig is vékony voltam, de annak is lágy, szóval, nem valami atlétikus. Ráadásul koordinációs problémáim vannak, a szemem és a kezem nem képes igazán összedolgozni, úgyhogy bármiféle sporttal próbálkoztam, mindig alaposan beégtem, ön-  és közveszélyesnek bizonyultam.

Amikor elrakosgattam a ruháimat az öreg fenyőfa sublótba, fogtam a neszesszeremet, és zuhanyozni vonultam a közös fürdőszobába. Miközben összekócolódott, nyirkos hajamat átkeféltem, az arcomat nézegettem a tükörben. Lehet, hogy a világítás tette, de úgy láttam, máris sápadtabb, egészségtelenebb színem van, mint Phoenixben. A bőröm akár szépnek is mondható −  nagyon tiszta és áttetszően sima −, de színtelen. Fehér voltam, mint a fal.

Miközben szembenéztem sápadt tükörképemmel, kénytelen voltam beismerni, hogy hazudtam magamnak. Nem igaz, hogy csak a külsőm miatt nem illek sehová. És ha nem találtam a helyem egy olyan iskolában, ahová háromezer gyerek járt, milyen esélyem van itt?

Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy működik, mint másoké?

De mindegy is, mi az oka. Egyedül az a fontos, ami ebből következik. És a holnapi nap még csak a kezdet lesz!

Éjszaka sírtam egy sort, aztán abbahagytam, mégsem tudtam elaludni. Az ember azt hinné, idővel hozzászokik, hogy örökösen hallja az eső és a szél sustorgását a háztetőn, de nem. A fejemre húztam a kifakult, öreg takarót, és később még a párnát is. De csak éjfél után tudtam elaludni, amikor az eső elcsendesült.

Reggel az ablakból csak sűrű ködöt láttam, rögvest a klausztrofóbia kerülgetett. Itt soha nem lehet látni az eget. Mintha egy ketrecbe lennék bezárva.

Oldal: Alkonyat - 1. fejezet
Twilight, New Moon, Eclipse, Breakingdawn - Könyvek! - © 2008 - 2024 - alkonyatkonyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat