2. NYITOTT KÖNYV

A KÖVETKEZŐ NAP JOBB VOLT... ÉS ROSSZABB.

Jobb volt, mert reggel nem esett az eső, bár sűrű felhők sötétetlettek az égen. Könnyebb volt, mert tudtam előre, mire számíthatok aznap. Az angolórán Mike mellém ült, aztán átkísért a következő órámra, miközben Eric, a sakkszakkörös kiscserkész egész idő alatt gyilkos szemekkel méregette: ez azért hízelgő volt. Már nem bámultak meg annyira, mint előző nap. Ebédnél társaságban ültem az asztalhoz, köztük volt Mike, Eric, Jessica és egy csomó másik srác, akiknek sikerült megjegyeznem a nevét és az arcát. Kezdtem úgy érezni, mintha már gázolnék a folyóban, nem pedig fuldokolnék benne.

Rosszabb volt a második nap, mert fáradt voltam: nem sikerült aludnom, megint fújt éjszaka a szél, csak úgy zúgott tőle az egész ház. Rosszabb volt, mert matekon Mr. Varner felszólított, pedig nem is jelentkeztem, és rosszul feleltem. Rémes volt, mert aznap már muszáj volt röplabdáznom tesiórán, és bár mindössze egyetlen alkalommal érintettem meg a labdát, akkor viszont jól fejen találtam vele az egyik csapattársamat. És rosszabb volt azért is, mert Edward Cullen aznap egyáltalán nem jött iskolába.

Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor...

De amikor átballagtunk a menzára Jessicával (útközben keményen próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy mindenfelé Edwardot keressem −  nem sok sikerrel), láttam, hogy az a négy testvérféléje most is ott ül ugyanannál az asztalnál, de Edward nem volt sehol.

A menzán Mike elcsípett bennünket és odaterelt a saját asztalához. Jessica szemlátomást odavolt ennyi figyelmességtől, és a barátai is gyorsan hozzánk csapódtak. Vidáman csevegtek, de én hiába próbáltam odafigyelni rájuk. Rettentő kínban voltam, mert egész idő alatt szorongva vártam a pillanatot, amikor megérkezik Edward Cullen. Abban reménykedtem, hogy tudomást sem vesz majd rólam, amikor megjön, és a szorongásom alaptalannak bizonyul.

De csak nem jött, és ahogy telt az idő, én egyre feszültebb lettem.

Mivel az ebéd végére sem érkezett meg, kissé magabiztosabban indultam a biológiaórára. Mike, mint egy hűséges juhászkutya, mellém szegődött, és elkísért a teremig. Az ajtóban visszafojtott lélegzettel néztem körül, de Edward Cullennek se híre, se hamva. Fölsóhajtottam megkönnyebbülésemben, és a helyemre mentem. Mike oda is utánam jött, és arról magyarázott, hogy valami kirándulást terveznek a tengerpartra. Ott téblábolt a padom körül, míg be nem csengettek. Akkor vágyakozva rám mosolygott, aztán leült fogszabályzót viselő, rosszul dauerolt padtársnője mellé. Kezdett nagyon ügy festeni a helyzet, hogy előbb-utóbb muszáj lesz valahogy leráznom Mike-ot, és hogy ez nem lesz könnyű. Egy ilyen kisvárosban, ahol mindenki egymás hegyén-hátán él, föltétlenül szüksége van az embernek némi diplomáciai érzékre. Márpedig nekem sose volt erős oldalam a tapintat: abban meg végképp nem volt semmi gyakorlatom, hogyan kell leszerelni a túlságosan barátkozó kedvű fiúkat.

Megkönnyebbültem, hogy Edward aznap hiányzik, s egyedül ülhetek a padban. Legalábbis egyfolytában ezt bizonygattam magamnak. De nem tudtam kiverni a fejemből a gyanút, hogy énmiattam nem jött iskolába. Ugyan már, nevetséges, miért képzelem, hogy ekkora hatással vagyok valakire? Ez egyszerűen lehetetlen. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mégiscsak ez a helyzet.

Amikor az utolsó órának is vége lett, és már az arcom sem égett annyira a röplabda címén előadott bénázás miatt, gyorsan belebújtam a farmerembe és tengerészkék pulóverembe. Sietve kiosontam a lányöltözőből, és örömmel láttam, hogy −  legalábbis aznapra −  sikerült megszabadulnom hűséges juhászkutyámtól. Sietős léptekkel igyekeztem a parkoló felé. Zsúfolva volt hazafelé igyekvő diákokkal. Bemásztam a kocsimba, és széttúrtam a táskámat, hogy lássam, magammal hoztam-e a bevásárlólistát.

Előző este rájöttem, hogy Charlie mindössze egyetlen ételt képes elkészíteni, a szalonnás tojást. Ezért megkértem, hogy arra az időre, amíg nála vagyok, hadd legyek én a konyhafőnök. Ő pedig szemlátomást boldogan ruházta rám a címet. Azt is felfedeztem, hogy semmi ennivalót nem tart odahaza. Összeírtam, mi mindenre van szükség, kivettem a pénzt a kredencen álló, „KONYHAPÉNZ” feliratú bögréből, és most a helyi szupermarket felé igyekeztem.

Életre keltettem a járgány harsány motorját, igyekeztem nem észrevenni a döbbenten felém forduló arcokat, és óvatosan bemanővereztem egy üres helyre a parkoló kijáratánál várakozó autók sorában. Miközben a soromra vártam, és próbáltam úgy tenni, mintha a dobhártyarepesztő zaj valaki másnak a kocsijából jönne, megláttam a két Cullent és a Hale-ikreket, amint beszálltak a kocsijukba. Naná, hogy a csilivili új Volvo volt az ... Korábban ügyet se vetettem a szerelésükre, annyira megbűvölt az arcuk. Most alaposabban megnéztem őket: a vak is látta, hogy rendkívül jól öltözködnek, egyszerűen és visszafogottan, de minden ruhadarabjuk drága és márkás. Amilyen jóképűek, és amilyen elegánsan mozognak, a mosogatórongyban is jól festenének. Azért ez már túlzás, szépek és még pénzük is van! De hát úgy vettem észre, az élet általában így működik. Mindez mégsem elegendő ahhoz, hogy befogadják őket...

Nem, azért ezt magam sem hittem el egészen. Nyilván azért nem érintkeznek senkivel, mert ők maguk akarják így: nem tudtam elhinni, hogy létezne olyan ajtó, amely ne tárulna szélesre ilyen szépség előtt...

Mint mindenki más, ők is felkapták a fejüket zajos járgányom hangjára, amikor elhaladtam mellettük. Mereven az útra szegeztem a pillantásomat, és nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiértem az iskola területéről.

A szupermarket nem volt messze az iskolától, mindössze néhány utcányira délre, az országút mentén. Nagyon jó érzés volt odabenn járni-kelni, olyan normális dolognak tűnt valahogy... Otthon is mindig én vásároltam be, és most boldogan csináltam mindent ugyanúgy, ahogy megszoktam. Az áruház elég nagy volt ahhoz, hogy ne halljam állandóan a tetőn az eső kopogását, és kis időre megfeledkezzem róla, hol is vagyok.

Amikor hazaértem, kirámoltam a kocsiból, oda pakoltam, ahol szabad helyet találtam, remélve, hogy Charlie-nak oly mindegy, mit hova teszek. A krumplit fóliába csomagoltam, és beraktam a sütőbe sülni, egy marhaszeletet bepácoltam, és a tálat föltettem egy doboz tojás tetejére a hűtőbe.

Amikor ezzel végeztem, fölvittem az iskolatáskámat a szobámba. Mielőtt hozzáfogtam volna a házi feladatomhoz, átöltöztem egy száraz tréningruhába, nedves hajamat lófarokba kötöttem, és először, amióta itt voltam, megnéztem, jött-e e-mailem. Három üzenetem volt.

Bella −  írta a mamám −, kérlek, amint megérkeztél! Jól utaztál? Milyen volt a repülőút? Forksban most is esik? Máris hiányzol. Már majdnem teljesen becsomagoltam a floridai útra, de nem találom a rózsaszínű blúzomat. Nem tudod véletlenül, hová tehettem? Phil csókoltat.

Anyu

Fölsóhajtottam, és megnyitottam a következő üzenetet. Nyolc órával az első után érkezett. Bella −  írta anyám −, miért nem írsz? Mire vársz?         

Anyu

A harmadik ma reggel jött.

Isabella!

Ha nem kapok hírt rólad 5.30-ig, felhívom Charlie-t!

Megnéztem az órámat. Még volt egy órám fél hatig, de ismertem anyámat; tudtam, hajlamos rá, hogy száguldani kezdjen, még mielőtt eldördül a startpisztoly.

 

Anyu!

Nyugi! Máris írok! Ne csinálj semmi elhamarkodott dolgot!

Bella

 

Ezt elküldtem, aztán kezdtem újra.

 

Anyu!

Minden remek. Naná, hogy esik. Csak megvártam, amíg lesz miről írnom. Az iskola nem rossz, csak egy kicsit unom, mert a legtöbb dolgot már tanultam. Megismertem pár helyes gyereket, együtt szoktunk ebédelni.

A blúzod a tisztítóban van −  pénteken kellett volna érte menned.

Charlie vett nekem egy kocsit, hát nem fantasztikus? Egyszerűen imádom. Elég öreg, de roppant masszív és strapabíró, szerencsére −  hiszen ismersz.

Te is hiányzol nekem. Nemsokára megint írok, de nem fogom megnézni az e-mailjeimet minden öt percben. Nyugi, lazíts, lélegezz mélyeket! Szeretlek.

Bella

 

Úgy döntöttem, újra elolvasom az Üvöltő szeleket − azt vettük most angolból −, csak úgy, puszta szórakozásból. Még javában olvastam, amikor Charlie hazaért. Közben megfeledkeztem az időről, úgyhogy ész nélkül vágtattam lefelé, hogy kivegyem a krumplit a sütőből, a marhaszeletet meg odategyem sülni.

−  Bella, te vagy az? −  kiáltotta apám, amikor meghallotta, hogy jövök lefelé.

Miért, ki más lehetne? −  gondoltam magamban.

−  Szia, Apu, isten hozott idehaza!

−  Kösz! − Fölakasztotta a pisztolytáskáját az előszobában, és lehúzta a csizmáját, miközben én a konyhában tüsténkedtem. Amennyire tudom, munkája során még soha nem sütötte el azt a pisztolyt. De azért kéznél tartotta. Amíg kicsi voltam, amint belépett az ajtón, kiszedte belőle a töltényeket. Most már talán úgy gondolta, elég idős vagyok hozzá, hogy ne lőjem meg magamat véletlenül, és nem vagyok depressziós, hogy netán szándékosan tegyem meg.

−   Mi lesz vacsorára? − kérdezte gyanakodva. Anyám roppant fantáziadús szakács volt, ám egyedi kreálmányai olykor ehetetlennek bizonyultak. Meglepődtem és elszomorodtam, hogy Charlie még mindig ilyen jól emlékszik a régi időkre.

−  Marhasült krumplival − feleltem, mire szemlátomást megkönnyebbült.

Úgy láttam, kínosan érzi magát a konyhában, hogy csak áll és nem csinál semmit, ezért inkább átvonult a nappaliba, és bekapcsolta a tévét, míg én odakinn sürgölődtem. így kellemesebb volt mind a kettőnknek. Míg a hús sült, készítettem valami salátát, és megterítettem az asztalt.

Amikor a vacsora elkészült, beszóltam a nappaliba, hogy jöhet. Charlie elismerően szimatolt, amikor belépett a konyhába.

−  Finom illata van, Bells!

−  Köszi!

Néhány percig csendben ettünk. De ez csöppet sem volt kínos, egyikünket sem zavarta a másik hallgatása. Bizonyos szempontból nagyon is hasonlít a természetünk, és minden esély megvolt rá, hogy jól kijövünk majd egymással.

− Na és hogy tetszik az iskola? Vannak már barátaid? − kérdezte, miközben másodszor is szedett a főztömből.

− Hát, több órára is együtt járunk egy Jessica nevű lánnyal... Az ebédnél is vele meg a barátaival ültem. Aztán van egy Mike nevezetű srác, ő is nagyon barátságos. Mindenki nagyon kedves hozzám...

−  Egy kivétel azért akad, tettem hozzá magamban.

−  Biztosan Mike Newton volt az. Helyes gyerek... és nagyon rendes család. Az apjáé az a sportszerbolt a város szélén. Jól megél az átutazó turistákból.

− Cullenéket ismered? − kérdeztem habozva.

− Dr. Cullen családját? Hát persze. Dr. Cullen nagyszerű ember.

−  Ők... mármint a Cullen-gyerekek... valahogy olyan mások, mint a többi. Mintha nem igazán illeszkedtek volna be az iskolában...

Nagy meglepetésemre Charlie mérges képet vágott.

− Ezek a forksi pletykafészkek! − morogta. −  Dr. Cullen nagyszerű orvos, valószínűleg a világ bármelyik kórházában boldogan fogadnák, és tízszer annyit kereshetne, mint itt! −  tette hozzá hangosabban.

−  Szerencsénk van, hogy minket választott... Szerencse, hogy a felesége kisvárosban akart élni. Nagy nyereség Forksnak, hogy itt laknak, és a gyerekek mind nagyon udvariasak és jól neveltek. Nekem is megvoltak a magam kétségei, amikor ideköltöztek egy csomó kamasszal, akik ráadásul mind fogadott gyerekek. Számítottam rá, hogy probléma lesz velük. De mind nagyon érettek − soha egyikük sem okozott szemernyi gondot sem. Bárcsak ugyanezt elmondhatnám némelyik gyerekről, akinek a családja már nemzedékek óta itt él a városban! És nagyon összetartanak, ahogyan kell is egy családnak. Minden második hétvégén sátorozni mennek... De mert csak nemrégiben költöztek ide, az emberek mindenfélét összehordanak róluk...

Ez volt a leghosszabb szónoklat, amit valaha is hallottam Charlie-tól. Csakugyan nagyon felbosszanthatta az emberek fecsegése.

− Nekem igazából elég rokonszenvesek −  visszakoztam. −  Csak éppen úgy láttam, hogy jobb szeretnek maguk közt lenni. De mind az öten irtó vonzóak − tettem hozzá, hogy valami kedveset is mondjak rájuk.

−  Látnád csak a doktort! − nevetett Charlie. −  Még szerencse, hogy nős, és boldog házasságban él. Akad pár ápolónő a kórházban, akinek nehezére esik a munkájára koncentrálnia, amikor ő is ott van a közelben!

A vacsora maradékát csendben fogyasztottuk el. Charlie leszedte az asztalt, én pedig hozzáfogtam a mosogatáshoz. Charlie visszament tévét nézni, én pedig, amikor befejeztem a mosogatást − Charlie-nak nem volt mosogatógépe −, fölmentem a szobámba, és ímmel-ámmal hozzáfogtam a matekleckéhez. Úgy látszik, gondoltam, egy új hagyomány van születő félben...

Aznap éjjel végre nem fújt a szél. Olyan kimerült voltam, hogy azonnal elaludtam.

Oldal: Alkonyat - 2. fejezet
Twilight, New Moon, Eclipse, Breakingdawn - Könyvek! - © 2008 - 2024 - alkonyatkonyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat